Egy kliensem tollából…
Szerintem a legtöbbünkben az a kép él, hogy az ideális család szerető, figyelmes és támogató.
Nehéz is lenne megcáfolni, hiszen alapvető szükségleteinkről van szó.
Többször találkoztam olyan esettel, hogy a gyerek valamilyen szempontból problémásnak bizonyult, akár viselkedése, vagy fejletlen érzelmi intelligenciája miatt.
Arról viszont igen keveset hallani, hogy “szegény gyerek, mindent megkap otthon”. Saját példámon keresztül szembesültem vele, hogy milyen árnyoldalai is lehetnek egy tulajdonképpen tökéletesnek mondható családi háttérnek.
Nagy családban nőttem fel, két öcsivel és egy húggal.
A szüleim számára rendkívül fontos volt a nem bigott, de az ő értékeik szerinti erkölcsös nevelés, tradíciók ápolása.
Annak ellenére, hogy leginkább csak ünnepekkor jártunk templomba, és imádkozni sem imádkoztunk otthon, mégis sikerült belénk oltani tiszteletet, türelmet, toleranciát, megbocsájtást, segítőkészséget…szóval csupa olyan dogot, amiből aztán építkezhettünk.
Odafigyeltek a művészeti nevelésre, a rendszeres mozgásra annak ellenére, hogy voltak időszakok, amikor nagyon szűkösen éltünk.
Hol itt a bökkenő?
Talán csak én nekem, legidősebbnek jelentkeztek problémák, a többieknek nem…
De ha nekem igen, akkor talán másnak is, aki ezt olvassa.
Szóval minden rendben is volt egészen addig, amíg teljesen le voltam foglalva az iskolákkal és a munkával. Igen, szokásomhoz híven általában túlvállaltam magam. (A legdurvább az az időszak volt, amikor teljes munkaidő mellett két sulit csináltam és mellette minimum heti 2x 3 órát táncoltam.)
Embert próbáló volt, a határaimat feszegettem, de tudtam, hogy mindig ott van a családom, aki hisz bennem.
Mindig csak a következő napot kellett kibírni, este hazamentem, otthon pedig jöttek a biztató szavak, hogy “Te olyan ügyes vagy. Meg tudod csinálni.”
Egy perfekcionista és önbizalom hiányos lánynak nagy szüksége volt a folyamatos megerősítésre.
26 évesen azonban igazán eljött az ideje, hogy elköltözzek otthonról és a saját lábamra álljak. Pont jól jött ki, hogy a barátom éppen akkor kapott állást külföldön. Mindig is vágytam kicsit kiszakadni Magyarországról, megtapasztalni milyen máshol életvitelszerűen élni. Aztán hazajönni. Így aztán döntöttem. Belevágok.
Na, ekkor jött a totális kétségbeesés, elbizonytalanodás. Napról napra ingadozott a hangulatom. Volt, hogy napokig folyamatosan tudtam volna sírni, levert, kedvtelen voltam. Aztán megjavult hirtelen minden. Majd előről kezdődött az egész.
Felkerestem Bettyt, mert fölfoghatatlan volt számomra, hogy mi történik. Diagnózis: kapunyitási pánik. A beszélgetések során világossá vált, hogy a legjobban a csalódás(ok)tól félek, hogy valami nem jön be, nem úgy történik, mint azt elképzelem, szeretném.
Na, bumm! És akkor mi van?? – mondhatnánk, meg mondtam is magamban.
De az érzetek nem igazán változtak. Mindentől féltem. Az ismeretlentől, a barátommal való együttéléstől, hogy mégsem beszélem olyan jól a nyelvet, hogy lesznek-e ott barátaim, mi lesz a régiekkel? A pszichológiai tanácsadásoknak hála reményekkel, ugyanakkor némi félelemmel jöttem ki.
Milyen most? Kemény. Nehéz elfogadni, ha nem megy minden elsőre gördülékenyen. Volt, hogy szinte bepánikoltam, amikor egy parkolóházban nem találtam olyan méretű helyet, ahova bátran be mertem volna állni…(nincs rutinom a parkolásban). Az állásjelentkezéseimre sorra kapom az elutasításokat, lassan fél éve. Sokszor értéktelennek érzem magam. Nehéz érteni a nyelvet, pedig elvileg beszélem. Borzasztóan hiányoznak a barátok. Erre rátesz egy lapáttal, hogy az együttélés korántsem egyszerű.
Én személy szerint álmodozó típus vagyok. Képzeteim vannak arról, hogy milyen egy ideális kapcsolat a legutolsó részletekig: milyen a hangulat, mit hogyan csinálunk stb. Erre ráerősítenek a reklámok, Facebook, Instagram, ahol minden rózsaszín. Napokon keresztül elképesztő szomorúságot éreztem, egyik reggel nem bírtam felkelni az ágyból. Persze ez a kedvesemre is kihat, őt is bántom ezzel. Legalábbis úgy látom. Természetesen én sem gondoltam, hogy könnyű lesz új életet kezdeni, mégis…
Dolgozom rajta.
Úgy érzem, nem éppen a legkedvezőbb kombinációt kaptam. Maximalizmus érlelődött egy óvó burokban, majd hirtelen szembesül a valósággal, és minden szörnyűnek, reménytelennek tűnik, pedig nem biztos, hogy az, csak más.
A támogatást nem olyan formában, expliciten kapom meg, mint korábban, és lőttek az (amúgyis gyenge) önbizalomnak, megrendült a nagy akaraterőm.
Leginkább a káosz szóval tudnám kifejezni ezt az állapotot, amikor megszűnik a tisztán látás, egy esetleges rossz esemény, szituáció beárnyékolja a többit. Minden összekeveredik mindennel. Persze, erre jöhetnek az olyan vélemények, hogy “Mit nyavalyog, örüljön, hogy van két lába, nem éhezik és van fedél a feje fölött!” – és meg kell mondjam, hogy egyetértek. Valahol én is tudom ezt. Ennek ellenére nem olyan könnyű ezeket az érzéseket észérvekkel elhessegetni.
Ha korábban fokozatosan több kellemetlenséggel szembesültem volna, talán most könnyebb lenne.
Mégis, visszatekintve nem változtatnék semmin.
Mindenkinek más nehézségei vannak, más kihívásokkal kell megküzdenie az életében. Nem is igazán érdemes ezeket összehasonlítani. Talán inkább az a fontos, hogy a kapott “csomaggal” mit kezdünk, abból hogyan tudunk építkezni.
Bár írásommal nem nyújtok egzakt választ a hasonló helyzetbe kerülőknek, de számomra nagy lépés volt ezen összefüggések felismerése, tudatosítása, amely reményeim szerint másoknak is támpontul szolgál majd. A java még csak ezután kezdődik.
Írta: Anonym kliensem