„– Van kedved sétálni?
– Most?
– Igen. Szép az idő, süt a nap, szinte még nyár van.
– Rendben, mehetünk, csak átöltözöm.
– Örülök. Jó lesz kicsit kimozdulni a négy fal közül. Unatkozom.
– Felőlem mehetünk többször. Sőt, akár messzebbre is. Azért van az autó, nem?
– Persze, csak azokat a helyeket is unom már kicsit. Semmi újat nem adnak, nem mutatnak.
– De még így is jobb, mint csak itthon ülni. Nem?
– Tudom, igazad van. A tájjal, tóval nincs semmi bajom. Csak mindig sokan vannak és nem épp csendesek. Miért megy ki valaki horgászni egy tóra? Hogy kikapcsolódjon. Sosem értettem, hogy akkor minek kell hangosan beszélgetni, rádiót, zenét hallgatni közben?! Ha csendre vágynak az emberek, miért törik meg azt módszeresen és megállás nélkül?! Akkor menjenek máshova. Nevetséges.
– Igazad van, de ne zsörtölődj! Nyugodj meg! Indulhatunk?
– Tudom, nem ér annyit. Mehetünk.
Néhány perccel később, elérkeztek a város azon részéhez, amely arról híres, hogy tavasszal az egész utcát csodálatos sziromtengerré varázsolják a rózsaszín, több száz méter hosszan, gondosan egymás mellé ültetett japán díszcseresznye fák.
– Jaj, imádok itt sétálni, amikor minden virágzik! Annyira hangulatos és romantikus.
– Igen, nekem is pont ez jutott az eszembe. Olyankor, nagyon szép itt minden – válaszolta Tamás. – De nézd, milyen érdekes, mekkora gomba nőtt ennek a fának a törzsére! De jó! Milyen különleges az alakja és a színe!
– Tényleg. Városban ilyet még nem nagyon láttam – felelte Veronika.
– Én is inkább csak erdőben. Szeretek belegondolni, hogy a természet utat tör magának, bárhol is legyen. Vegye csak vissza, ami az övé! Így a helyes!
– Igen. Az egyik bolt mellett is volt egy kitaposott, keskeny ösvény, ahol nem nőtt fű. Miután lezárták a területet, rövid időn belül benőtte a gaz, és nyoma sem maradt az embernek. Vagy nézz meg egy elhagyatott épületet, építkezést.
A következő pillanatban egy kismadár szállt le Tamás lába mellé.
– De aranyos! – lelkendezett Veronika. – Ne mozdulj, nehogy elijeszd. Megpróbálom lefényképezni. Nagyon cuki – nevetett.
– Milyen közel jött hozzánk, nagyon szép. Milyen madár lehet?
– Széncinege. Szerintem gyönyörű.
– Igen, az… hát ez kicsit fura volt – szólt Tamás meglepődve.
– Micsoda? Mi történt?
– Az az öregasszony, amelyik ott megy. Pont ránéztem. Úgy figyelt minket, mint akik most szabadultak a kényszerzubbonyból. Csináltunk valami furcsát talán?!
– Ne foglalkozz vele! Nem az első, hogy így néznek rám, amikor megcsodálok egy virágot vagy egy kis állatot. Megvan a kép, sétáljunk tovább – felelte Veronika.
– Rendben, amúgy engem is néztek már hülyének amikor lefényképeztem valamit, vagy csak elmerültem egy óriási platánfa látványában. Volt, aki azon lepődött meg, hogy van kedvenc fafajtám. Mellesleg a fenyő az.
– Meg tudom érteni. Én is imádom őket. Gyönyörűek, és nagyon jó az illatuk.
– Egyszer régen egy haveromtól, akkor még jóban voltunk, fél órán keresztül hallgattam, hogy mennyire gáz vagyok, hogy azt mondtam egy kismacskára, hogy imádni való. Megjegyzem, van (és akkor is volt) egy csomó háziállata, akikért odavan. Na de mindegy… és ez, csak egy eset volt a sok közül.
– Értem mire gondolsz, és sajnos tényleg így van. Gyakorlatilag, ufónak néznek, ha valamiért lelkesedsz, vagy valamit értékelsz.
– Igen. Pedig, amit az előbb meséltem, az volt vagy tizenöt évvel ezelőtt. Manapság ez még inkább így van.
– Abszolút. Láttad azt a srácot, aki az előbb szembejött velünk? – kérdezte a lány.
– Akinek kék táskája volt?
– Igen. Teljesen le volt törve. Élet is alig volt benne, pedig fiatal. A cukrászda teraszán ülőket megfigyelted? Mert én igen. Amíg a cipőfűződet kötötted, kicsit néztem, hogy mit csinálnak.
– Csak azt a fiatalabb párt néztem, akik egymás mellett ültek, de el voltak merülve nyakig a telefonjukba. Szerintem fel sem fogták, hogy mi történt körülöttük.
– Biztos, hogy nem. Összesen tizenhárom embert számoltam meg a fagyizó kinti részén. Hétnek telefon volt a kezében, kettő halkan, de láthatóan veszekedett, egy másik pár meg olyan arccal nézte egymást, mint akikből kiszállt a lélek. Meg voltak, akiket te mondtál. Tudomást sem vettek a másikról. Szomorú és félelmetes volt. Egy pillanatra megijedtem – mondta Veronika séta közben.
– Tényleg durva, hogy milyen az átlag hangulat – válaszolta Tamás. – Amíg ideértünk, őszintén szólva azt néztem, hogy hány ember mosolyog. Kitalálod meddig jutottam a számolással?! Pedig sokan jöttek velünk szemben.
– Gyanítom, elég csak egyet tippelnem.
– Hihetetlen! Nagyjából tudom a választ a „miért” kérdésre, de őszintén szólva, nem tudok azonosulni a kialakult helyzettel. Tudom, hogy nem vonatkozik mindenkire egytől egyig, hogy ki van égve, és úgy éli a hétköznapokat, mint egy zombi, de próbálj meg nyitott szemmel végigmenni az utcán, vagy ami még rosszabb, egy áruházban. Főleg hétvégén és fizetés környékén. Félelmetes! Elkeserítő és félelmetes!
Veronika csendben, egyetértően bólogatott.
– Múltkor, egy vásárlás alkalmával – kezdte a lány – miközben az egyik sorban nézelődtem, a mögöttem álló idősebb nő tüsszentett. Ránéztem, egészségére mondtam neki.
– Furcsállta?
– Az még hagyján, de olyan flegmán nézett rám, hogy: „Mi az, hogy én őt csak úgy megszólítom?!” Komolyan mondom, ledöbbentem. Szó nélkül ott hagytam.
– Hát elég nehéz az ilyenekre bármit is reagálni. Hova jut a világ?! Már egy őszinte, ártatlan gesztus is szúrja az emberek szemét?!
– Háát…
A két fiatal közben kiért a főút mellé.
– Most merre menjünk? – kérdezte Veronika.
– Van erre egy könyvesbolt. Benézhetnénk oda. Lenne hozzá kedved?
– De jó! Persze. Nagyon szeretem a könyveket. Egy vagyont ott tudnék hagyni minden alkalommal – mondta nevetve.
– Az tuti.
– Jut eszembe. Te biztos, hogy nem láttad, mert telefonáltál, de miközben nevettem a viccen, amit előtte meséltél, gyakorlatilag megölt egy idősebb férfi a tekintetével. Még be is szólt valamit.
– Nem mondod?! Miért nem szóltál? Mit akart tőled? Letettem volna a telefont.
– Szúrta a szemét, hogy jól éreztük magunkat – felelte Veronika. – Csak ennyi. Láttam rajta, hogy nem tetszett neki, hogy önfeledten nevettem. Az lényegtelen, hogy mit mondott, nem értettem jól. Valami „de vicces…”, csak ennyit hallottam tisztán.
– Édes istenem…, aki ki van égve, az azt várja, hogy a másik is ki legyen. Tudod, dögöljön meg az a bizonyos ló is. Ez már kissé szánalmas, legyünk őszinték!
– Igen, sajnos így van.
– Erről ugrott be egy régebbi sztori – kezdte a fiú. – Ültem az SZTK-ban a labor előtt az egyik padon. Sokadik voltam, de türelmes is. Csak nézelődtem, elvoltam. Egyszer csak leült mellém egy hatvan év körüli nő. Köszöntünk egymásnak és ennyi. Aztán, már nem emlékszem, hogy hogyan, de elkezdtünk beszélgetni. Én komolyan mondom, fantasztikus volt az a társalgás. Halkan, de jókat nevettünk. Követték egymást a témák, kiderült, hogy közös ismerősünk is van. Intelligens, értelmes nő volt. Nagyon jó volt úgy elütni az időt. Na, de ne tudd meg, hogy a többi beteg hogy nézett ránk. Ezt ott ki is tárgyaltuk magunk között – mondta nevetve. – Úgy néztek minket, mint a véres kést. Felfoghatatlan! „Mi az, hogy ezek nevetnek?!”„Hogy képzelik ezt?!” „Ezek itt jól érzik magukat, miközben szenvedünk?!” „Milyen emberek vannak…” Természetesen ezeket nem mondták ki, de sikított, üvöltött az arcukról, nézésükből, a gyűlölettel együtt. Hihetetlen volt. Lökdösték egymást, beálltak az ajtóba a nővérek sokadik kérése ellenére is. Na mindegy. Szóval vannak érdekes dolgok.
– Azt elhiszem. Velem is történtek hasonlók – válaszolta. – Annyira jó lenne legalább egyszer, ha csak egy kis időre is, de találkozni valakivel, akinek jó a kedve, vidám és normális. Valakivel, akiben él még a szeretet, és tele van jósággal!
Közben megérkeztek a könyvesbolthoz, és be is mentek az üzletbe.
Az eladó széles mosollyal az arcán, élettel telve, vidáman köszöntötte a két fiatalt, akik viszonozták a szívélyes fogadtatást. Egymásra nézve nevettek is egyet, amit az eladó nem értett félre, csak kíváncsian nézett a párra, akik elmesélték a napjukat, és Veronika boltba lépés előtti óhaját.
– Kérd, és adatik – mondta a hölgy vidáman. – Megértelek titeket. Millió hasonló élményem van nekem is. Az életet pedig élvezni kell. Minden nap van miért hálát adni. Örülök, hogy ti ilyenek vagytok, fantasztikus rátok nézni. Végre lesz egy jó napom!
Órákon át beszélgettek, és élvezték egymás társaságát. Szerencsére, ha ritkán is, de így is lehet…”
– Tokai Tamás –
Mindig szívesen veszem, ha megírjátok, ami bennetek van, a gondolataitok, az aktuális világlátásotok vagy csak olyasmit, ami egyszerűen kikívánkozik. Az írás is egyfajta terápia.
Ha más is szívesen megosztaná a történetét vagy pusztán azt az utat, amit akár együtt bejártunk, várom leveleitek az asszisztensbetty@gmail.com e-mail címre.
Ha úgy érzed segítségre van szükséged, ajánlom figyelmedbe pszichológiai tanácsadásom vagy a szorongás, pánikbetegség gyógyítása online kurzusomat.