30 éves nő vagyok, nem túl egyszerű múlttal. Egy pszichológus szemében iskolai példának számítanék bizonyos zavarok diagnózisaként. Voltak ugyan szüleim, de édesanyám súlyos borderline személyiségzavarral küzdött, ráadásul engem nem akart valójában, csupán az apámmal való kapcsolat megtartása volt az elsődleges szempont. A születésem nem volt megfelelő fékezőerő és végül kisiklott kettejük viszonya. – Pázmándi Anikó írása és személyes története a szégyenről és a feloldozásról.
Kaptam azonban négyéves koromtól egy nevelőapát, akit apámként szerettem. Túl azon, hogy kitűnő tanuló voltam és rendkívül jól nevelt gyermek, ragaszkodó és szeretetéhes lány lett belőlem, mert anyám érzelmileg elérhetetlenné vált. Folytonosan az „apámmal” tanultam és lógtam, de egy napon minden megváltozott.
13 éves koromban történt valami, amitől bezárkóztam és egy többszörös traumát cipeltem a hátamon.
Egyfelől azt a tényt, hogy hozzám nyúlt és bemocskolt, másfelől azt, hogy egyedül maradtam ezzel, mert anyám felmentette őt és kimagyarázta a történteket.
A valóságot szőnyeg alá söpörve éltünk, míg annyira katyvaszos nem lett az életünk, hogy gyakorlatilag mindenünket hátrahagyva elmenekültünk egy otthonba. Anyám többszöri öngyilkossági kísérlete és az éhezés teljesen kimerített; ennek a borzalomnak hátat fordítottam 16 évesen. Addigra már annyi szörnyűséget éltem át, hogy a magam útját akartam járni, amit anyám támogatott is: tulajdonképpen neki így könnyebb volt.
Innentől fordult a kocka: én kerestem a megoldásokat a jobb és élményekkel telibb életre, anyám pedig rengeteg segítséget kapott tőlem, annak ellenére, hogy otthonom jóformán nem volt, mert amit kapott az újrakezdés lehetőségeként, azt be is lakták az új társával. Rendszeresen húztam ki őket a bajból anyagilag és közben építettem a saját életem. Mondanom sem kell, keveredtem rossz társaságokba, kipróbáltam dolgokat és belementem olyan helyzetekbe is, amiket utólag szörnyen bánok.
Az életem impulzív, kaotikus és reményvesztett hangulatú volt. Gyakorlatilag lógtam a levegőben és esélyek után kutatva boldogultam.
Mindezt azért meséltem el, hogy a kedves olvasóban fel tudjon épülni egy elképzelés és egy saját gondolatmenet, néhol talán bele is érzi magát és jobban átlátja az összefüggéseket arról, hogy milyen folyamatok mentek végbe, mire eljutottam a korai felnőtt éveimhez.
Gyermek- és kamaszkoromat vizsgálva a legmeghatározóbb tényezők a következők voltak:
- Egészen a korai fejlődési szakaszokra visszatekintve már egyértelmű, hogy a születésem körülményei meghatározták a későbbiekben tanúsított hozzáállásomat. Komplikációk merültek fel és majdnem meghaltam, de végül anyám erejének és az orvosok kiváló koncentrációjának köszönhetően megmentettek. Majdnem 24 voltam, mire rájöttem, hogy életem jelentős részét meghúzódva, lehajtott fejjel töltöttem. Bizonyos terápiák alapja az a megközelítés (MET, Kineziológia) ahogyan a világra érkezel, meghatározza, hogy mennyire tudod magad elhelyezni az életben és mennyi létjogosultságot érzel.
• 4 éves korban felfogni és érzékelni azt, hogy az apám többé nem lesz jelen, helyette érkezik egy idegen, akinek a látogatása kapcsán csak anyám távolodó hátát láttam rendszeresen, voltaképp lehetetlen.
• A tinédzser évek a legjobbak és legszebbek, kivéve, ha tök csóró vagy és otthonban élsz, divatiskolába jársz, de még tankönyvre sem futja és túl kell juss egyedül egy molesztáláson.
• 16 évesen már önmagamért kellett felelnem, ilyen vagy olyan formában.
Anyám tehetetlenségét és generációkon át ívelő női nyomorúságát néztem végig és az járt a fejemben, hogy soha, de soha nem akarok olyan életet élni, mint ő.
Ahogy mostanában nevezik, egy bizonyos transzgenerációs átok az, ami nagymamáról anyára és végül lányára, rosszabb esetben még unokára is száll. Ez egy meglehetősen működőképes és tudattalan szinten elkövetett, gusztustalan úttal tarkított önsorsrontó mechanizmus.
Adott volt tehát a feladat, hogy teljesítsem a legnehezebbnek tűnő célt.
Hogyan lehetnék boldog, ha a szégyen egyenlő önmagam marcangolásával és utálatával?
Ha én nem szeretem magam, akkor milyen esélyekkel indulok egy párkapcsolatban? Mi alapján alakítom ki a személyes határaimat és miképp védem meg magam? Milyen módon vagyok képes megfelelően működni, és minőségi időt, érzelmet biztosítani a szeretteimnek? Hogyan lennék erős bástya, ha én magam egy gyönge és labilis, háborgó lelkű kislány vagyok?
Sokáig ismétlési kényszerben szenvedtem, de nem tudtam róla. Olyan férfiakat választottam, akik igazolták a silányságom és ugyanazokat a lelki megalázásokat viseltem el, amiket gyerekkoromban kaptam (abortusz kaparék, semmi sem lesz belőled) és persze én is hamis illúziókba ringattam a férfiakat, mert a kedvükben jártam megfelelési kényszerből és kóros szeretetéhségtől vezérelve, aztán meguntam és ellenük fordultam, véleményezve őket aljas kifejezésekkel élve.
Tehát a saját problémáim és lezáratlan aktám olyan társat vonzott be, aki ezt erősítette és tükröt tartott ezáltal. Én pedig sokáig tűrtem és lehajtott fej üzemmódban lábtörlőt csináltam magamból aztán a fejükre olvastam mindent. Voltaképp hol én voltam egyfajta bántalmazó, hol ők bántottak engem. Minden kapcsolatból kikerülve fejlődtem, de azért lássuk be, nem túl szerencsés ilyen áron tanulni.
Boncolgattam magamban az eseményeket és a számtalan sérülést, majd arra a következtetésre jutottam, hogy szégyenben élem az életem… Megrázó és alattomos érzés. Sosem gondoltam, hogy alkalmas lehetek jobbra, ezért magamat büntetve kezdtem önrombolásba.
Életem egy bizonyos szakaszában erkölcsi és morális szinten süllyedtem alá amiatt az tévhit miatt, hogy nekem ilyen háttérrel és mocskosan az élet semmit nem tartogat. Fontos eleme volt a mindennapjaimnak a pénz. Az volt az egyetlen biztonság számomra! Mert abból jutott gyógyszerre, szórakozásra és mindenféle külsőséges dologra, amivel kompenzálni tudtam a végtelen belső űrt. A kapcsolatok kiépítésében követtem egy mintát, amit anyámtól láttam.
Lényegében életemben két alkalommal voltam igazán szerelmes. Mindkettőben végül én magam maradtam alul. Egyetlen erkölcsileg romlott év teljes mértékben elvette tőlem a nagybetűs nő érzetét és fogalmát. Csak egy darab szégyenben ázó húsdarabbá váltam, ami ide-oda veti magát az életben és kuncsorog a szeretetért, amit saját magának képtelen megadni
Mit nevezünk szégyennek?
Legegyszerűbben definiálni úgy tudnám, hogy szégyenérzet az, amikor egy ember önmagát mélységesen megveti, önnön valóját képtelen elfogadni akár annak ellenére is, hogy mások hitbéli vagy erkölcsi alapjaival meghatározva másképp látják. A szégyenkezés kézen fogva jár az elmagányosodással és szorongásokkal, rejtőzködéssel a világ ellen. Főbb ismertetőjelei egy ilyen érzésnek, amikor valaki alacsonyabb rendűnek érzi magát, meghunyászkodik, kevésbé meri vállalni gondolatait, sajátságos világában ő egy taszító jellem, akinek nincs joga kérni. Óriási különbség a szégyen és a bűntudat között, hogy amíg a szégyen saját magunk milyenségéből fakad és oda is tér vissza, addig a bűntudat belőlünk, indul de egy másik személynek okozott fájdalom vagy kellemetlenség okozza bennünk.
Ezen ismeretek tükrében máris láthatóvá válnak az apró fonalak, amelyek összekötik az emberek sorsát és tragédiáját. Egy gyermek a hozzá legközelebb lévő személyek érzéseit érzékeli, az ő attitűdjük markáns jeleit veszi át, gyakorlatilag magába szívja a közvetlen környezetük milyenségét.
Tehát egy ilyen családban nevelkedni és ilyesfajta batyuval haladni igazán embert próbáló, mert – amennyiben helyes és érzelmes életet kívánok élni – mindent meg kell tennem ahhoz, hogy újraépítsem önmagam. Az én esetemben fontos volt, hogy tudjam, mennyit érek, mennyi reális esélyem van a meglévő képességeimmel, hogy minden erősségemet felhasználva befussam a karrier lehetőségemet, újraépíteni a férfiakhoz való viszonyulásomat! Ezek évekbe telnek, ahhoz, hogy most ezekről tudjak írni és nagyjából képben legyek, egy teljes törlés gombot kellett nyomnom úgy hét évvel ezelőtt.
A „teljes generál” alappillérei a következők:
- Felismered, hogy mibe ragadtál bele, mi tart fogva és eldöntöd, hogy ez nem kell, köszönöm szépen!
- Szakembert keresel. Nem biztos, hogy az első lesz a befutó, lehet, hogy számítani fog a neme, stílusa vagy bármi más. Tapasztalatból tudom, hogy nem mindenkivel lehet együtt kialakítani a megfelelő bizalmi szintet.
- Kitartóan jársz, nem adod fel, akkor sem, ha egy ideig semmi eredményét nem érzed. Olyan ez, mint a sport. A hosszútávú elköteleződés és a kitartás meghozza a formát, jelen esetben pedig a lelkünk és egészséges önbizalmunk a tét.
- Olvasni, önfejlesztést gyakorolni, elhagyni a múltat és új fejezetet kezdeni!
- Sportolni, egészségesen szeretni a tested és lelked, megadni számára mindent, ami kielégítő és örömben részesít!
Mit nyerhetsz mindezzel?
• Egészséges önbecsülést és önbizalmat
• Önmagad határainak megfelelő felépítését
• Tisztább és korrektebb életet
• Kiváló megküzdési technikákat
• Stabil személyiséget
• Sikeres életvezetést és párkapcsolatot
A kisiklott életpálya nyomokban sincs, megannyi tanulás eredményeként megállom a helyem bármilyen közegben, folyamatosan tanulok azóta is, kiváló eredmény, hogy mára már abból élek meg, amit szeretek csinálni, stabil körülmények között élek, semmilyen káros szenvedély nincs az életemben. Sikeresnek tartom magam és van önbizalmam. A szégyen pedig elveszett a szótáramból. Azonban rengeteg dolgot meg kellett magamnak bocsátani! A mai napig vannak emberek, akiket felkeresek és bocsánatot kérek, mert teljes tudatossággal megértettem, hogy érzelmi ámokfutás volt a tanulásig vezető út. A tisztulás és az egész folyamat olyan fájdalmas, mintha lenyúznák a bőrt és te újra várnád, hogy regenerálódj. Sok sírást és felfedezést hozott magával számomra. Egyedül töltött éjjelek és nappalok, álmatlanság, szorongás.
Ez az én személyes történetem volt. Ma már emelt fővel tudok kiállni bárki elé és vállalni tudom a döntéseim következményét, meg tudtam érteni azok indítékát és a helyzetben megfelelőnek vélt megoldás gondolatát. Már nem élek szégyenben.
Kérlek, te se tedd!