„Egy újabb érzés járt át, amelyről talán már meg is feledkeztem.
Talán voltál már úgy, hogy valamit nagyon éreztél vagy tudtál saját magaddal kapcsolatban, legyen az szeretet, szerelem vagy bármi más jellegű biztos tudás, ami benned égett, élt vagy csak pislákolt. Nyilván bennünket a szeretet az ami leginkább befolyásol, mondjuk ki a szerelem amiről szó van.
Hogy mi a szerelem, mindenkinek más és más, jön, mikor jön, megy, amikor megy. Nekem kevés fogalmam van róla, de nekem azt jelenti, hogy vele ébredek, érte lélegzem, vele fekszem, érte alszom, érte eszem, érte dolgozom, s amit cserébe kérek, egy mosoly, egy érintés, csak, hogy lássam és tudjam Érte vagyok, hogy ő lehessen – értem.
Tudod sose tartottam magam a szavak emberének, legalábbis a kimondott szavakénak nem, valamiért szóban nem tudom kifejezni a mély érzéseimet a hozzám igazán közel állók felé, legyen az közeli vagy távoli rokon, barát vagy szerelem. Ha még csak a szavak jelentenének gondot, de nem ment az érintés, ölelés, vagy egy mosoly sem.
Nem foglalkoztam ezen kifejezés módokkal, hisz belül örültem, nevettem, meghatódtam és ez nekem elég volt. Nekem, de azzal nem foglalkoztam, hogy annak is elég aki ott áll velem szemben s reakciót vár. Hogyan is foglalkoztam volna, hisz az én tudásom szerint a reakció csak bennem élhet nem mutatkozhat meg, mert úgy sem kell senkinek, ahogy én sem kellek, így nem tudtam, hogy egyes dolgokkal kapcsolatban ha fizikailag is reagálok, azzal örömet szerzek a másiknak. Na, ezt az örömokozást aztán várhatta tőlem bárki is.
Eléldegéltem így évtizedekig, bele sem gondolva, hogy nem is éltem, hisz nem éltem meg semmi kellemes pillanatot. Tudod mi az büszkének lenni, másra vagy magadra? Tudod milyen őszintén szeretettel megölelni valakit, megdicsérni, kifejezni, hogy örülsz a találkozásnak, vagy sajnálod, hogy búcsúznotok kell? Én nem tudom, pedig mindig vágytam rá. Azonban amivel együtt élek évtizedek óta, annak nem vettem észre a hiányát, vagyis észrevettem, csak, mondjuk ki, nem tettem ellene semmit. Miért? Mert nem tudtam hogyan kell és szégyelltem, hogy nem törődöm vagyok és gyáva kérdezni, gyáva segítséget kérni, gyáva megnyílni. (Pszichológiai kártyacsomag is segíthet)
Én ezt annak tudtam, be, hogy nem akarom a veszteséget, de ugyan akkor vártam, hogy mikor hagy már cserben minden körülöttem lévő. A függőség aljas dolog, legyőz újra és újra, nap, nap után, mert élvezi a győzelmet és nem elég neki bármennyiszer is győzedelmeskedik. Ha nem teszel ellene végleg legyőz, de hidd el nem erősebb tőled, neki nincs senkije, neked van, ha nem találsz embert, hát keress egy állatot. Nézz a szemébe, és amint először hozzád bújik, akkor fogod megérteni, mennyit érsz. Az a pillanat az igazi boldogság és önmagad szeretetre méltó lényének a felismerése, amit már nem fogsz többé elengedni. Hogy miért vagyok ebben biztos, mert onnantól kezdve nem csupán magadért mész az úton, hanem érte is, hogy ne okoz csalódást, és ne kelljen szomorúnak lennie, azért mert gyenge voltál és feladtad. Nálam ez működik, így tudom, hogy működik, minden egyéb csupán kifogás. A kifogás egyenlő vereséggel.
Igen jól sejted, most változás történt. Milyen? Korábbi írásomban kitértem rá – nem, nem fogom részletezni, sajnálom, el kell olvasnod azt is – röviden, elvesztettem a mindent, a másik felem, az értelmem. Nyilván, tisztában voltam vele, hogy mim van, mit ad, mit jelent, mindennap ujjongtam, büszke voltam, hálát adta érte és megbecsültem. Hogy miért vesztettem el, ha ennyit jelentett és minden nap minden percben, tudatában voltam ennek? Mert annyira tudtam kifejezni a határtalan csoda érzését bentről kifelé, mint tenisz ütő az empátiát a labda felé. Jött a pofon és ott álltam magamban egy érzéssel, amit megakartam osztani, először a remény miatt, de nem ment, aztán már csak a békés párbeszéd miatt, de úgy sem ment.
Miért van az, hogy él bennem az érzés, de nem tudom kifejezni, nem találom a szavakat és nem vagyok hiteles. Kedves olvasó jártál, már úgy, hogy valakinek elmondtál valamit és ő rád nézett és nem hitt neked, sőt megmagyarázta, hogy miért nincs igazad a saját érzelmeiddel kapcsoltban? Én igen, és dühítő, dühítő, hogy érzelmetlennek tűnök, dühítő, hogy nem ért meg, dühítő, hogy már nem tudom, hogy nem ért vagy nem akar érteni. Nekem akar jót, vagy magának azzal, hogy nem hisz nekem, nem hisz bennem.
Mondhatom nagyon tud fájni. Ám az a jó a fájdalomban, hogy érzéseket kelt, és beindítja az agyam túlélni akarását. Igen jól látod, a legfontosabb, hogy amikor már veszendő minden, nem látok reményt és kiutat, hozzá nyúlnék valami szerhez, hogy tompuljon a fájdalom, gyengének érzem magam, magányosnak, már már agyalok a feladás hogyanján, ilyenkor valami átkattan és körbe nézek.
Mit látok? – a világot, az életet, látom azon apró lényeket, akik szeretnek és számítanak rám. Szeretnek és ez a lényeg, mert ők csak azt szeretik, aki méltó rá. Ilyenkor ez ad erőt, ahhoz, hogy tudjam, nem vagyok gyenge, nem vagyok önző, nem engedem el magam és megyek tovább, ha néha nap nem megy magam miatt, akkor megyek értük. Tudd, hogy feladni a legnagyobb önzőség, hisz azzal csak magadon könnyítesz, de nyisd ki a szemed mint én, feltettem a kérdést. Mit hagyok hátra? Kit hagyok hátra? Most mondhatnád, hogy senkit, hisz senkinek nem mutattam, ki, hogy mennyit jelent, ezért állok ott és úgy, ahogy állok. Erre a válaszom: van, aki nem ért engem és nem is fog talán, ez fáj igen. Sokan értenek, és hisznek nekem, hisznek bennem és őket nem hagyhatom cserben. Érdekes, hogy ezen emberek, mint te is kedves olvasó, sose láttál, nem is ismersz, mégis hiszel.
Mindig lesz, aki nem fog érteni, és nem tudod magad megértetni vele, ez rossz lesz, nem is lehet elengedni, ott marad és örök lesz, azonban nagyon sokan értenek téged és te is érthetsz másokat. Ők melletted állnak bármilyen vagy, így meg kell értened, hogy nem hagyhatod őket magukra, szükségük van rád.
Mivel megértesz, így már tudod az egyik félelmünk, hogy egyedül vagyunk, már az első sor olvasásával legyőzetett…”
– Akikta –
Mindig szívesen veszem, ha megírjátok, ami bennetek van, a gondolataitok, az aktuális világlátásotok vagy csak olyasmit, ami egyszerűen kikívánkozik. Az írás is egyfajta terápia.
Ha más is szívesen megosztaná a történetét vagy pusztán azt az utat, amit akár együtt bejártunk, várom leveleitek az asszisztensbetty@gmail.com e-mail címre.
Ha úgy érzed segítségre van szükséged, ajánlom figyelmedbe online pszichológiai tanácsadásom vagy a meglévő anyagaim között is találhatsz hasznosat.